Azt, hogy mikortól nevezik a fajtát puminak, pontosan nem tudjuk. Eddigi kutatásaink során a névvel 1795-ben találkozhatunk először. Dr. Hankó Béla az "Ősi magyar kutyák" című művében tesz említést e dátumról, és Gáti István szavait idézi: "...a ház körül a Pumik, apró kutyák a legvigyázóbbak - hűségesebbek, mérgesebbek, szolgálatra megtaníthatóbbak..."

1815-ben Pethe Ferenc a "Természet história" című könyvében szintén találkozhatunk e névvel, s hozzá a fajta leírására is kísérletet tesz.

Tény, hogy ebben az időben munkabírása, készsége, jelleme miatt népszerű a kutya. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy meg is éneklik. Kodály Zoltán a Somogy-megyei Csurgónagymartonon bukkan a "Meghalt a béres" című népdalra, melynek negyedik szakasza:

"Meghalt a juhász.
Oda a juhász:
Nincs ki mondja a Puminak :
- Tereld a falkát!"

A pumi elnevezésére több feltételezést is hallottunk már, melyek közül két változatot ismertetnénk:

A XIX. századból maradt ránk Pitter Tivadar kitűnő kartográfus pumit ábrázoló grafikája a rajzoló idejében használatos fajtaelnevezéssel. Az aláírás szerint a pumi őrző kutya tudományos elnevezése Canis familiaris pomeranius. Az elképzelés szerint a pomeranius, pomeráni szó torzulásával alakult ki a pumi név.

Más elgondolás szerint a szó szorosan a fajta kialakulásával áll kapcsolatban, azaz a puli és francia eredetű terrier-jellegű pásztorkutya spontán kereszteződésével. A magyarázat szerint a puli-miskulancia (a latin eredetű miskulancia szónak magyarul zavaros, keverék jelentése) szóösszetételből, a két szó első két betűjének összeolvasásával alakult ki a pumi elnevezés.

És létezhetnek még más feltételezések is. A név kialakulásának pontos magyarázata azonban félő, hogy már örökre rejtély marad.

Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy a fajta megjelenése a pásztorok kezdetben ösztönös, majd tudatos munkájának eredménye.

A XVII.-XVIII. századra tehető Magyarországon a külterjes gazdálkodásról a belterjes földművelésre való áttérés. Ennek következtében a korábban végtelennek tűnő legelőkön egyre több vetés, ültetvény jelenik meg. Nehezebbé válik a juhok legeltetése, több juhász, bojtár és kisbojtár szükségeltetik. Ez a szükségszerűség megváltoztatja a juhászkutyák iránt támasztott követelményeket is. A nagytestű juhászkutyákról a kistestű, mozgékonyabb társaik felé fordul a pásztorok figyelme. Tőlük már nem a nyáj vagy a gulya őrzését és védelmét várják el, hanem azok terelését, egyben tartását, az emberi erő kiváltását.

A hajdan vízikutyának is hívott, s a rétségek, kiterjedt nádasok, vizes, zsombékos helyeken őrzött nyájakból szigetekre elkalandozott állatok hajtására szolgáló puli ekkortól válik igazán terelőkutyává.

Az ipar, s e szempontból különösen a könnyűipar fejlődésének eredményeként a merinói juhok terjednek el. A Franciaországból és Németországból importált merinói juhokat ezidőtájt "lábon" hajtják be. A sokszor ezer kilométeres távolságokra a juhász magával viszi terelőkutyáját is, ami óhatatlanul is maga után vonja annak kereszteződését idegen fajtával.

Minden valószínűség szerint így alakult ki a puli és a feltehetően francia eredetű, terrier-jellegű pásztorkutya spontán kereszteződéséből egy, a pulinál rövidebb szőrű, felálló fülű, igen élénk vérmérsékletű, "rámenősebb", "fogósabb", ugyanakkor a puli természetes intelligenciáját megőrző terelőkutya.

Tekintettel arra, hogy a pásztor számára nem elsősorban a külső megjelenési forma, hanem a kutya munkavégzése, temperamentuma, megbízhatósága, hűsége a legfontosabb szempont - ezeket az újonnan megjelenő terelőkutyában maximális mértékben megtalálja - egy idő után már tudatosan szelektál az ilyen jellemjegyeket magukon viselő egyedekre.

Festmény: Vastagh Géza (1866-1919) "Verekedő bikák"
Móra Ferenc Múzeum - Szeged